Már a középkorban, tapasztalati úton vizsgálták a nyomelemeket a kémiai összetevőkkel összefüggésben, de eleinte azt hitték, hogy pusztán csak szennyező anyagok, és nincs semmi jelentőségük az állatok és növények életében. Az élő szervezet biológiai folyamataiban fontos szerepet játszó nyomelemek kémiai jellegű elemzése, vizsgálata tudományosan csak a 20. században kezdődött el. Köszönhetően Gabriel Bertrand 1894 és 1898 között folytatott kutatásainak, a mangán kiemelt szerepére hívta fel a figyelmet a növények létfontosságú enzimműködéseivel összefüggésben. Bertrand az élő szervezetben "nyomokban" megtalálható 18 kémiai elemről, listát készített:vas, cink, szilícium, réz, kobalt, nikkel, alumínium, ón, ólom, molibdén, titán, vanádium, fluor, bróm, jód, bór, arzén és a mangán.
Gabriel Bertrandnak köszönhetjük a "nyomelemek" elnevezést is, amellyel ezen egyszerű anyagok végtelenül csekély, de mégis az élethez feltétlenül szükséges mennyiségére akart utalni.
De hogyan is működnek a nyomelemek?
Jelenleg teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyomelemek katalizátorként funkcionálnak, vagyis felgyorsítják a biokémiai reakciókat eredeti formájukban megmaradva , és egymástól egyre jobban elkülönülve, hozzájárulnak a különböző folyamatokhoz, így kedvező hatást fejtenek ki a szövetek épségére.
Ma már azt is tudjuk, hogy a makroelemekkel együtt egy olyan hatalmas és nagyon összetett hálót alkotnak, melynek alapja a kölcsönös összefüggés és korreláció. E rendszer egyensúlyát és hatékonyságát egy "nagy zenekar karmesterének" tevékenységéhez hasonlíthatjuk: egy zeneműelőadás csak abban az esetben ad a füleinknek kellemes élményt, ha a különböző hangszerek egymással összhangban szólnak, és bár a karmester nem is játszik egyik hangszeren se, mégis a szerepe meghatározó.
A nyomelemek igencsak fontosak olyan specifikus folyamatokban is, mint amilyen a cukrok anyagcseréjéhez szükséges inzulintermelés, mely esetben kifejezetten a cinkre és a krómra gondolhatunk. A nyomelemek képesek elősegíteni más értékes anyagok beépülését, a szervezet pontos fizikai egyensúlyának fenntartása mellett. A réz például, ami főleg a májban és hasnyálmirigyben fordul elő, a savanykás gyümölcsökben lévő C-vitamin felszívódását könnyíti meg leginkább. A mangán például depolarizálja a sejteket az oxigénszállításon keresztül.
Jelenleg, ha csak részben is, de az emberi szervezetben megtalálható ásványi anyagok közötti közreműködést és kölcsönhatást igazolni tudjuk, a hajdiagnoszika segítségével, azért, hogy az esetlegesen mérgező ásványi anyagok jelenléte, már a kezdeti stádiumban is kimutatható legyen.
A normál orvosi gyakorlat az, hogy amikor egy káros ásványi anyag jelenlétét megtalálják a szervezetben, akkor rögtön az ellentétével, azaz a szervezet igényeinek megfelelő "jó" ásványi anyaggal igyekeznek az egyensúlyt helyreállítani. Ez a gyakorlat azonban az egészség szempontjából optimális ásványi anyagok közötti kölcsönhatások ismeretét feltételezi, a célzott, hatékony beavatkozás érdekében.
Gyakorlatilag 100 évnek kellett ahhoz eltelnie, hogy a hagyományos orvoslás a nyomelemek fontosságát felismerje, nemcsak betegség-megelőzési, de diagnosztikai illetve terápiás szempontból egyaránt. Ezzel a ténnyel kapcsolatban a francia orvos, nevét elég megemlíteni, aki már 1932-től tudományos hozzáállással és módszerrel közelített a nyomelemekhez, és minden bizonnyal a végére is ért volna a kutatásainak a nyomelemekkel kapcsolatban, ha nem keveredik perbe 1954-ben annak okán, hogy nincs miniszteri engedélye pácienseinek nyomelemekkel való kúrájára vonatkozólag. Ménétrier már 1940-től gyógyította többek között a cukorbetegséget is két nyomelemmel: a krómmal és a cinkkel. Csak 1986-ban került arra sor, hogy a nemzetközi tudományos élet e két elem alapvető fontosságát elismerje, a szénhidrát-anyagcsere szabályozásában. Emellett e nagyszerű tudós nevéhez fűződik a ma még alig ismert biokatalitikus terápia felfedezése is.